Arszisz Irodalmi Portál

Hűvös hajnal, jóleső nyugalom
az ablakból nézve a csendet,
cigarettám füstjével rajzolom
gondolatom, valami szépet
keresek a panelek közé bújt
apró park fáival övezett
sablon játszótér hintái között
és megfognám apró kis kezed,
mert a lendület viszi mosolyod
fel-le, aztán bátran nevetsz rám:
- látod? Most fel, az égig szállok,
ugye ügyes fiú vagyok apám?

A rozsda rég felfalta a hintát,
helyén talán ma már beton nőtt,
keresem egy gyermek mosolyát,
de az idő rá már fátylat szőtt.

Az igaz szerelem nem kér, csak ad,
nem követel, de mindent elfogad
ha Tőle várja, kapja szeretettel,
mert befogadja Őt kegyelemmel.

Az igaz szerelem nem követel,
nem is kér, nem létezik kivétel
ha két szív együtt dobban, két lélek
együtt érez, eltűnnek a félelmek.

Az igaz szerelem soha nem bánt,
fájdalmat sem okozhat, s Te se bánd
ha lelked meztelenre vetkőzteted,
legyen születésed, legyen végzeted.

a "nincs tovább" esélyt adott a mában
letépni minden fájdalmát a múltnak,
ha csak kérdezünk a válaszoknak
nem adunk helyet a hallgatásban

felelhetünk egyetlen mozdulattal,
mikor kezed lassan kezemhez ér
és lágyan simul eggyé két tenyér,
ujjaink fonják utunk a holnappal

a csók az ajkadon némán ígéri
örökre a hűséged és csak kéri,
a létezésemben mindig csak Te élj

könnyed fénylő cseppje már örömünk
és ha összefonódik két kezünk
bízd magad rám, vigyázok rád, ne félj

másodpercekbe sűrített szerelem,
mikor idegesen, félve néhány szó
csak, aztán oszd be, "voltál velem"
hát nem elég az és nem volt jó,
hogy ennyi is jutott? emlékezz
és álmodj, kavard össze a kettőt,
várd újra, hogy megint velem vétkezz,
mert ugye jó az a pár nap mielőtt
végleg elszámolsz magaddal
hiánytalanul átadva hús-vér valód
teremtődnek ki majd azonnal
levet a pokolba, megfizetteti az adót
Veled és itt a földön is behajtják
rajtad a mulandó pillanat értékét,
még ég a szádon a csók és tán várják
a folytatást, Veled a reggel ébredését
mégis lehunyod szemed, az út kifut
alólad, röhögsz az utolsó pillanatban,
másodpercekbe sűrített szerelem jut,
megérted végre, hogy nincs helyed
ebben a világban

köteleket vagdalsz magadról,
csontodig vágták már húsod,
inakat tépek ki magamból,
a csontjaim vérben nyúzom,
hogy kiszabadulj a tegnapból,
erőd fogytán, halkan súgod:
segíts! felsikoltasz álmodból,
de elhal hangod, a távolság
kényszerít némaságra,
kezed lehullik rólam, erőtlen
akaratban könnyek fénylenek,

pokolra hullok - Érted

Ne szólj most,
csak kezem fogd meg,
hallgasd mit súgnak
köröttünk a fák,
nézd, a napsugár,
mint töri át
a felhők fátylát
és ott, az
idő-marta kő Jézus
szemét lesüti,
talán szégyenli
a nyárestében
megbúvó csókunkat

B. 2012.06.20

Vérízű csók csattan a nyakon,
kristályos csillár plafonon ring,
az erkölcsöt kizártuk az ablakon.

Nyelvünk gyűrűzve táncol,
lepedő ráncán szenvedélyünk éled
tested lázadó románcára vágyom.

Zárt ajtókon belül baccháns élvezet,
nyakamon érzem a szenvedélyedet,
észérveket ma messzire dobtuk.

Most a miénk ez a csalóka idill,
ma éjjel csak testünk beszél,
nem kell a szó, érintésed elég.

Behívót kaptam Isten seregébe
hirdetni az igét hűségért cserébe,
hűséges Istenünk képmása lettem
vele együtt énekelek úton menetelve.

Ez az út elindult zsinat 964 évében
tizenhét voltam már áldozatra készen,
tizenhét éve taposom az utat, mégis
tétovázó lábam kiutat kutat...

Mint Jónás meghátrált Ninive előtt,
mint Péter megrettent fagyos szemek előtt,
mint tömeg ki tagadón kiáltott, inkább
a Barabást, nem Őt, Aki áldott!

Lassan tétovázva , de nem úgy mint ki fél,
későn érő típusként indulok feléd
Testvér! Téged hívlak végső út kanyarba,
Jézus oldalán nyert örök diadalra!

Fejemre ereszkedett a nap,
ezer sugár ragyog le rám.
Rajtam egy ósdi szalmakalap,
negyven fok ül a karimán.

A hőség fehér bőrömbe ég,
perzselve lángvörösre fest.
Felettem szeplőtlen kék az ég,
a szél felhőt sodorni rest.

Az est hoz számomra enyhülést,
imám meghallgatásra lel.
A vén korong ím' pihenni tér,
s üdén az éjjel átölel.

rendelettel nehéz elérni a csendet
csak ha önként belé merülsz, egy
köréd font bűvös harmóniában
magad feledve elcsendesülsz

s a csend szól hozzád, lágyan
simogatón szelíden - simulj belém
feküdj reám hidd el, ma még -
bánatodat hullámomon elviszem

zakatolva robog a bánat s te
vergődsz emlékeid önsajnálatában
feszülő íjként pattan a csend
remekül érzi magát kettesben veled

egyre halkul a szólam - nálad
maradok kedvesem: percmutatónak

Fáklyával jött a félhomályba el
világa a szemekben új életre lelt,
mellészegődött egy éjszemű kobold,
ki dalolt ha néha rásütött a hold.

Hallgatta csendben és áhítattal őt,
a fénylő szemű, s hangú, csodálatos nőt,
és elképzelt mindent amiről mesélt,
tengereket, napfényt, s ezer más mesét.

Vándoroltak csendben világokon át,
- tábortűz lángjára vetített délibáb -,
vágyakozni kezdett a kobold fény felé,
esténként úgy ült a tábortűz elé.

Egyszer elfogytak hirtelen a mesék
eltűnt a fáklyás, és vele a remény.
Sokáig kereste az éjben bolyongva,
és a sötétben maradt, mint vágyai foglya.

Nagy boksát rakott, a kínokból mi űzte,
s ő állt be középre, a fényes, izzó tűzbe,
így jutott el végül a fénybe a kobold,
a sötétben a szíve sokáig világolt...

........................................................

Én voltam igen a nagyszemű kobold,
ki az éjben botladozva gyakran dalolt,
ki örült ha néha rásütött a hold,
s kinek ez a fáklyás az istennője volt.

Napfényt akarok, tarka pillangókat
Önfeledten trillázó madarakat
Szélben lengő búzát, aranyló kalászt
Közte piros pipacs, kéklő búzavirág.

Lombos erdőben a szökellő szarvast
Az erdő legmélyén megbúvó farkast.
Szellőt akarok, záport, égi áldást
Friss harmatos rétet, s tücsökmuzsikát.

Mezítláb szaladni, hegyen völgyön át
Érezni akarom a hajnal friss illatát.
Hallani a patak csendes csobogását
S érezni a természet csodás varázsát!

a "nincs tovább" esélyt adott a mában
letépni minden fájdalmát a múltnak,
ha csak kérdezünk a válaszoknak
nem adunk helyet a hallgatásban

felelhetünk egyetlen mozdulattal,
mikor kezed lassan kezemhez ér
és lágyan simul eggyé két tenyér,
ujjaink fonják utunk a holnappal

a csók az ajkadon némán ígéri
örökre a hűséged és csak kéri,
a létezésemben mindig csak Te élj

könnyed fénylő cseppje már örömünk
és ha összefonódik két kezünk
bízd magad rám, vigyázok rád, ne félj

mit jelent az "örökké" ?
egy holnapi csattanást
az autópályán? mikor
valami a múltadból
balra rántja a kormányt
és pár tonna száguld át
rajtad?

mit jelent az "örökké"?
egy vészféket a síneken?
mikor a mozdonyvezető
egy újabb strigulát húz
a halált jelentő cetlire
és szétcsapott húsok
kenődnek a talpfákra?

mit jelent az "örökké"?
ha börtönbe zár a ma,
mikor egy papír köt
az undort érő holnapba
és ajtó, ablak zárva?
csak talán lefelé van
út - a pokolba

mit jelent az "örökké"?
ha könnyekben fénylik
a szépség és az ölelés
csak percekre megnyert
ajándék a semmiből?
mikor már a tegnap is
széttört, már hamis

mit jelent az "örökké"?
ha fájdalmat álmodsz
és az ébredés sem
feloldozás, csak még
tovább viszed mit
teherként élsz meg,
a MÁT, hol a holnap?

mit jelent az "örökké"?
ha az élet belefojt a
"voltba" és kitörni
lehetetlen a börtönbe
zárt világból, mikor
kezem kezedbe fogva
halunk meg együtt

Kettőt jobbra, kettőt balra,

lépkedj balga fejlehajtva.

Csípőt ringat este a tánc,

egy rossz lépés, jaj vigyázz!

Bokád fájón megfeszül,

Te csendben földre kerülsz,

táncos lábak feléd haladnak,

vidáman földbe tipornak.

Kezed segítségért emeled,

tűsarkúba téved a tenyered.

Sebzett vadként elfekszel,

csigolyád halkan megreccsen,

egyetlen lépés lett a veszted,

Miért? Többé már nem kérdezed.

A távolság mérhetetlen súlya
fájó szívembe költözött.
Várom, mikor ölelhetlek újra
szorosan karjaim között.

Megállva tétovázik az idő,
míg vágyom a találkozást.
Úgy érzem, mint ki végtelenből jő,
s bolyongva érkezik hozzám.

Kapaszkodunk az éter hangjain,
kötélen egyensúlyozunk.
Néha billen velünk a fránya híd,
de tudjuk, összetartozunk.

Kapocsként fűznek egybe génjeink,
véred véremből csordogál.
Látom, szemed most ismét rám tekint,
s nem kérek ennél több csodát.

Hidegek voltak azok a napok,
sötétség szőtte be a szobát,
emlékszem amint egy nyirkos kéz,
megragadta testem vékonyát.

Álomból ébredve először nem tudtam
ki közeledik mohón felém, hideg
késként vágott tudatomba, ahogy
megláttam mostohám kopasz fejét.

Kislány voltam talán már tizenhárom,
megutáltam a felnőtteket azon a nyáron
adott erőt a jelenlévő gondviselő Alkotó!

Kipattantam az ágyból mint valami rugó,
nem tudom feledni azt a Nyár utcai helyet,
ha arra járok szégyenemben elfordítom fejem.

Vitt a csónak, én hanyatt feküdtem benne,
hallgattam a cserfes, víg hullámcsevelyt,
mintha a folyó is fent az égben lenne,
csillagok szállongtak lassan közelembe,
s bókolva a csendben intettek legott,
mint szeles nyári réten a fehér jázminok.

A város zenélt alant, hogy múlassa magát,
ezerféle önámító sokszín délibáb,
s lassan ráterült a részegedő alkony,
néhány szerelmespár járt a folyóparton,
de ők sem látták, hogy elvesznek a színek,
s a város már nem több, csak dobogó szívek...

S utánam nyúlt hirtelen a szőrnyű fájdalom,
hogy nem vagy itt, s utadat nem vigyázhatom,
s mintha vad zúgók ragadtak volna el,
csónakom vágtatott, s a múlt életre kelt,
láttam ahogy jöttél, éreztem a csókod,
éreztem a tested, a véred, mint jó bort...

Aztán ez is elmúlt, s felébredtem végre,
vagy csak azt álmodtam, és soha nincs vége
ennek az álomnak, mely immár fogva tart,
bilincsben a lelkem, és élek száz vihart
minden egyes percben - igen készakarva -,
viharban lángoló szerelem e karma.

holt lelkek az élőkre már nem várnak,
magukba zárták létezésüket,
mélyre temették volt életüket,
nyugodtan kezet adtak a halálnak

még felvillan néha egy arc valahol,
mire szomorún néz az emlékezet,
aztán a higgadt nyugalom elfelejt,
s temet, a hang is elhal a távolból

a csend ölel, s ha még egy-egy fénysugár
áttör az éjszakán, szemed lehunyod,
már a virradatot nem várod, álmod

sincs, konok monoton módon csak egy szó
mi újra és újra beléd mar, érted,
de elűzöd: ÉLET, mert már nem érzed

Besame mucho
http://youtu.be/s46Ntk8aPK4
*

A Simonyi úton hajolt rá az este.
Egyszerűen, csendben,
szinte szeretgetve.

Tini szíve ismét megvadult,
ahogy a Hold ezüstje
hajába túrt.

A sok pimasz árny a fák mögül
sziluettjébe elmerült.

A szoknya ránca combra simult.
- Nem férfi kéztől, szemtől pirult. -
A Pálma felől régi slágerek
kúsztak végig a flaszteren,

s az öreg hársak járdaszélen
bólogattak szótlan, szerényen.

A fodros ég még nem szakadt,
felhőcsipkéje 'mit kell, takart,
de a lányos hév és a szende báj
így is elbűvölte az éjszakát.

Egyszer majd még dalolgatok rólunk,
hogy mi is az, mit a sors veszni hágy,
s milyen az a világ mit kitolunk,
mint amikor épp jön a kukás...

S elmesélem milyennek álmodtam,
Veled a világot, nem is rég,
s minden este utánad vágyódtam,
egy ég alatt, amilyen nincs is kék.

Létrát szőttem hozzád szavaimból,
hogy felolvasszalak énekemmel,
de minden kiszóródott tarsolyomból,
s izzó szívem nem ismerted fel...

Néha rám ömlött, mint talmi henna,
lelkedből valami szép, de mosható,
s bennem maradt az izzó gyehenna,
a Szerelem és nincs vigasztaló...

Mondom, egyszer még majd eldalollak,
S az is lehet, hogy újjá születünk,
de most békét hagyok itt e húrnak,
hisz, ha nem voltunk, nem is leszünk...

Esőcseppek gyűrűznek a földön,
a morajló ég villámokat szór,
Hemingway nyarára gondolok.
Hallom az eső hangját az ágakon,
az ő nyarát százszor átgondolom,
nem enged, magával ragad.
Retinámba égnek a szavak,
talán vakká válok a világra,
arccal esnék bele a sárba.
Majd beleülök egy kád vízbe,
felforrósodom,‭ ‬majd lehülök.
Félmosoly látszik az arcomon,
esőcseppekért kinyúlok az ablakon.
Megmosom benne majd a kezem,
világ szennye rajta ne legyen.

(Hemingway nyara című vers adta az ötletet)

Mikor a hajnali fénysugár
Pajkosan beles szobád ablakán
Mikor a vakító napfény színe ezüstre vált
A tomboló vihar benned is csitul talán.

Mikor a büszke hajkoronád ritkul
S ragyogó fényét vesztve megfakul
Mint zöld lomb mikor sárgára vált, s lehull
Ott állsz mint magányos fa, lombtalanul.

Élted az életed bátran
Szembe szálltál minden gáttal
Egész életed harc volt csupán
Hogy életben maradj e Föld hátán.

Beköszönt hozzád az ezüstös nyár
Megnyugvást, s békét hoz talán
Mosolyt csal arcodra a gondolat
Mert életed nem volt haszontalan.

Látod magad előtt az életed
Mely röpke pillanat alatt lepereg
Láttad felnőni gyermeked
S láttál megszületni új életet.

Lassan végére ér a nyár
Kezed ereje csökken, -Nem fáj.
Mert érzed hogy szíved meleg.
Benne ezernyi érzés, - Tiszta szeretet.

Talán nemsokára már fényhalált halok,
s velem jönnek csendben, sötéten csillagok,
s velem lesznek mind, kik mindig velem voltak,
fénylő elevenek, hideg, szelíd holtak...
mert magamból már többet adni nem tudok,
de velem leszel tudom te is ha meghalok...

De előbb beülök még talán egy imára,
egy gyönyörű tölgyfa zöld lombtemplomába,
hogy elmondjam, csak akkor nem fájnak a nagyok,
ha én parányiként is boldog maradok,
s hogy elpanaszoljam, mindazt ami úgy fáj,
hogy szomjan haltam benned - vándor a kútnál....

Elhúzatom még egyszer, utólszor nótámat
s felkeresem még a hegyen kedvenc fámat,
ott majd eldalolom, hallják a csillagok,
hogy feléd indulok el innen ha meghalok...
Áldjon meg az Isten hangodért és szódért,
talán nem büntetnek odafent a jókért...

Két dimenzió, hazug világ, hazug szó,
bohócként naiv őszinteség,
igaz szóban megbúvó kétség,
hiteltelen hit, üres remény,
örökös éjszaka, fekete fény,
temetett tegnap, nem-létező holnap,
üres füzetben feketén teleírt lap,
szerepjátszás dadogó amatőr módon,
a semmit kapod meg mindent adón,
menekülő értelem, eljátszott szerelem,
az izgalmat hozó vihar mindent elsöpör,
mégis mozdulatlan marad a tó,
...................................hallgat a víztükör.